Lázadás és ügyelet

   Bár tegnapra már készült egy bejegyzés, azért korántsem telt eseménytelenül a nap hátralevő része... Ugyebár mi most járunk erre a németórára... És ugyebár azért, mert mindenki külföldi aki odajár, és mert ez a német nyelv kurinehéz, belátják ezt a németek is, hát akkor mi mit mondjunk?! No de ezzel önmagában nem is lenne gond, a szorgalmas Auslander befizeti magát az integrációs kurzusra, és böcsülettel eljár, hátha megtanulja ezt a "kibeszájba" nyelvet. Ugye múlt héten kezdtünk, hetente négy napot járunk. Még azt nem tudjuk ugyan mi az, hogy 'Nominativ' vagy 'Akusativ', a vhs oldalon lejegyeztem az első két alkalom anyagát. Nemhogy nyelvtan nem volt benne, de a szokásos Ki vagy? Honnan vagy? témát boncolgattuk, amolyan -nekérdezdmiértígyírjákcsakmondd- bevezető volt ez, oké. Ellenben tegnap, a pörgősebbik tanár néni feladott egy olyan házit nekünk (jegyzem tegnap, azaz a 6. alkalom után), hogy egy mesét mondjunk el a saját szavainkkal, múlt idejű igékkel és egyéb nehezen (számomra legalábbis) felfogható kifejezésekkel megspékelve. Na hát nekem általában törökülésben ül ki az arcomra ha valami nem tetszik, és miest megvannak a megfelelő szavak, mondatok hozzá, szeretem azt közölni is... (Már amennyiben úgy érzem, hogy a helyzet megkívánja, mert ugye néha hallgatni arany...) Szóval fellázadtam. Mert kérdem én: ott az a szegény tájlány (thai), aki kiolvasni alig tudja a szavakat, csomó feladatnál azt sem tudja, mit csinálunk éppen, miért olvasnak fel a többiek értelmetlennek tűnő mondatokat a tanár néninek, és (perszehogy!) amikor rá kerül a sor, csak néz ki a lyukon, és nem tudja... ő ezt hogyan oldja meg?! De ő csak a legsarkosabbik eset, egyszerűen úgy gondolom, ha nem tanultam meg legalább egyszer, hogy hogy a fenébe kell múlt idejű mondatot összerakni németül (még a jelen idejűvel is szórendi gondok adódnak néha), akkor ugyan mi a fene motiválna engem, hogy egyátalán megpróbáljam? Ha nem adják a kulcsot a kezedbe, hogyan próbálsz meg kinyitni egy bezárt ajtót? Részemről (és lehet ez csak én vagyok) meg sem próbálom igazán... Mert könyörgöm, akkor hol van esély a sikerélményre? Jött erre a válasz: hát amit nem tanultunk (nyelvtan, pl múlt idejű igék, birtokos szerkezet, stb.), nyugodtan át lehet otthon nézni, és ha nem értjük, az órán meg lehet kérdezni. Ha-ha. Csakhogy akkor mi a  fenének ülök ott négy napon át 3-3 órát, ha még otthon kell rájöjjek, hogy hogy működik a német nyelvtan?! Nem, én otthon a szótanuláson meg a tanultak átnézésén kívűl nem óhajtok többet foglalkozni a némettel. Ha örömmel tanulnék otthon, akkor nem járnék el németórára. Ha menne az autodidakta nyelvtanulás (aminek részemről a szorgalom a legnagyobb buktatója..) akkor minek fizetnék egy kurzusért?! Na, Scheise!

Szóval amint megfogalmazódtak az agyamban (a szintén nem helyes szórendű, de legalább érthető) érvek, kipakoltam azokat a t. néni asztalára, és hála az égnek, hogy pl Ganka, a bulgár lány 8 éve él itt, és ő is hozzá tudott szólni a dologhoz, és 2-en 3-an 4-en 8-an összeraktuk, hogy mit is szeretnénk mondani, vagyis, hogy ez így TÚL NEHÉZ. Tantónéni megértette, házi törölve. Helyette büntiből mehettem a táblára írni a tollbamondást, halleluja. B-)

Aztán mire hazaértünk, Zoli már nagyon szarul volt, kiderült, beleköszörült a szemébe, ha nem találunk azonnal egy orvost (este 8-kor), akkor nem fog egész éjjel aludni szegény. Hívtunk mindenkit akit csak tudtunk, a végeredmény: Freiburg, Szemklinika. Szóval kocsiba be, 50 km előttünk.. Kint szélvihar, hóátfúvásokkal. Klassz. 21h után értünk oda (lejegyzem gyors a címet, hogy ha legközelebb nem tudnánk: Freiburg, Kilienstraße 5) fél óráig szerkesztgettek egy ini-mini-csini beteg-kartont Zolimnak (teljesen professzionálisan működnek náluk a dolgok, de gondolom No-ban ez nem meglepő..) aztán leültettek minket, hogy várjunk. Vártunk is, kb 2 percet, majd fiatal ám kopaszodó pirospozsgás szemdoktor-úr bevezényelt minket egy vizsgálóba. Zoli kapott olyan dioptriás szemüveget, számokat olvastattak vele, aztán másik vizsgáló, nagyítóval szemvizsgálat, majd szemcseppes érzéstelenítés, fémpálcával vasforgács-kipiszkálás, végül "szemfúrás"(!!!) következett. Még valami szemkenőcs is jutott neki, majd ordenáré nagy gézkarika a bal szemére, jól leragasztva. (Jegyzem nagyon viccesen nézett ki vele, együtt rötyögtünk- orvos is!- mikor készen lett a remekmű.) Másnap nem dolgozhat.

Közben én is töröltem telefonon a mamival a mai randevút, mert nem tudtam, hogy lesz Zoli (találunk e időben orvost, stb), meg úgyis csavarogni készültünk (mármint Frau Gaeblerrel), és a szar idő miatt azt is lefújtuk, szal mami majd legközelebb pénteken. Hazafele természetesen én vezettem a szemészetről, Zoli aludt. (Ha már az egyik szeme úgyis csukva, minek erőltesse nyitva a másikat? :) ) Szóval este 11 körül értünk haza, én a Southpark egyik részére ringattam el magam, Zolinak nem adódtak nehézségei a gyors elalvással... Hát nagyjából ez a mi tegnap esti kálváriánk, egyébként az egészségügyi ellátás mindig elkápráztat, tényleg nagyon bizalomgerjesztő.