Zoli és Én és Zoli és Én

   Négy nap múlva március 18-án lesz az elsö házassági évfordulónk... Azt mondják egy házasságban az elsö és a heteik év a legnehezebb (azt nem tudom, hogy kik ezek), de ha visszagondolok az elsö évünkre... nos... Nekünk ez sétagalopp volt. Nyilván ami a kettönket illeti. Mert persze közben értek minket lelki és anyagi veszteségek egyaránt, voltak nézeteltéréseink, és ezeken mind át kellett küzdjük magunkat, kézen fogva, együtt. De megcsináltuk, és visszanézve úgy gondolom, fegyelmezetten, szépen haladtunk. Zoli nekem az ideális társ, azaz ember, aki akárhányszor kiboríthat, akárhogy megharagudhatok rá, mindig visszakívánom. Ö az egyetlen akiben annyira megbízom, hogy szívesen megosztom vele a hétköznapjaimat és hétvégéimet, a reggeleimet, és az estéimet, akivel a legtökéletesebb nyugalomban önmagam lehetek. Fizikailag és lelkileg is. Ö az, aki elöl soha nem szeretnék elbújni, akkor sem ha beteg vagyok, akkor sem ha híztam pár kilót, akkor sem, ha szomorú vagyok, akkor sem ha nevetséges vagyok, akkor sem, ha alul maradok.

Különlegesnek tartom, tartjuk a kapcsolatunkat. Szeretem, hogy nem mászunk egymás nyakára, hogy nem fojtjuk meg egymást. És úgy gondolom, ez nagyon fontos ahhoz, hogy az ember évek múlva is érdeklödéssel, tisztelettel tudjon tekinteni a másik szemébe. Nem öldököljük egymást taktikákkal és színjátékokkal. Nem eröltetünk dolgokat egymásra, tehát a mi csapatunkban a közösen töltött idök nagy részében mindenki azt csinál amihez kedve van. Én nem élek vissza azzal, hogy nö vagyok, és ö nem él vissza azzal, hogy férfi. Pl. egy nagy bevásárlást duzzogás nélkül, egyedül is el tudok intézni, amíg ö horgászik, és ö ha italozik utána nem erösködik meg verekedik itthon, és nem készteti a barátait hazugságra a hátam mögött. (Pl. "mondjuk azt, hogy túlórázunk, és menjünk igyunk egy sört a kantinban!") Mondjuk nincs is oka hazudni, soha nem volt még olyan, hogy megharagudtam volna azért, ha szociális életet él, ha elmegy horgászni, akár napokra, ha magamra hagy. És természetesen ö is tekintettel van arra, hogy én mennyire szeretek új emberekkel csacsogni, föleg németekkel, már csak a nyelv miatt is, és nem szól a "szerdai szeánsz"-okért, amikor is a kollégáimmal munka után mi is beülünk a Humpenba kicsit iszogatni, dumálni, megbeszélni mi is folyik bent a mosodában...

Nincs sem ösztrogén, sem tesztoszteron túltengés nálunk, csak egyensúly és béke, és remélem még nagyon sokáig marad is :)